Össze nem illő stílusú részekből álló, filozofálgató úti leírás a boldogság elvesztéséről és újra felfedezéséről.
A történetből: Jean Perdu unalmas, megszokott életét éli már több mint húsz éve. Csak semmi érzelem, semmi gyengédség, vagy romantikus múltba révedés! Egészen addig, míg az új szomszédasszonya miatt fel nem kell nyissa újra az addig lezárt, sőt, szándékosan elfelejtett levendulaszoba ajtaját. Perdu az emlékek árját nyitja meg, és végképp elveszti lába alól a talajt, mikor a szomszéd megtalálja azt a levelet, melyet Perdu soha nem bontott fel.
Értékelésem: Nagyon lassan haladtam ezzel a könyvvel, leginkább a filozófiai stílusa miatt. Sokszor kaptam magam azon, főleg az első felében, hogy egy-egy elgondolkoztató mondatot olvasva elmerengtem, és csak percek múltán vettem észre, hogy nem haladtam tovább a történettel. Ilyenkor folytattam az olvasást, de előfordult, hogy egy-két mondattal később, egy másik gondolaton ugyanígy elkalandoztam. Töménynek éreztem ezeket a részeket, ami miatt nem egy könnyed olvasmány, hanem úgy éreztem, valahogy úgy kell olvasni, ahogy Perdu is ajánlja a "gyógyszereit": naponta 3-5 oldalt.
A regény azonban időnként élesen stílust vált, ami nem tesz jót neki. Habár valóban kell valami, egy kerettörténet, ami feloldja, kicsit fellazítja ezt a tömény elmerengős filozofálgatást, de az író olyan elemekkel tűzdelte tele, amik sehogyan sem passzolnak. Mintha két-három különböző stílusú regényt szeretett volna megírni, de ezeket egybe gyúrta, és sehogyan sem akarnak egybe simulni. A visszafogott, szomorú hangulatú állóvízbe kéretlenül betóduló erotikus(ba hajló) jelenet váratlan arculcsapásként éri az olvasót (legalábbis engem így ért), és ezután habár félig-meddig visszatérünk az öreguras merengésekhez, mégis fel-felbukkan egy-egy rendkívül zavarbaejtő hasonlat vagy metafora, ami nem illik a korábbi visszafogott leírások közé. Perdu hirtelen kalandra indul, új helyeket fedez fel, új szereplőkkel bővül a történet, ami mind szép és jó, de megint: hogy illik ez az úti leírásokkal tűzdelt kalandregény a korábbiakhoz?
Azt kell mondjam, nekem nem állt össze a regény, szerintem nem sikerült kerek történetet írni. A súlyos stílusbeli különbségek túlságosan zavaróak voltak, és még a merengős részekre se mondanám feltétlenül, hogy nagyon tetszettek, inkább csak elgondolkodtatóak voltak, de túl töményen egyszerre. Az irodalmi patika ötlete nagyon jó, de nem egyedülálló, például a The Secret, Book & Scone Society című regényben is könyvekkel gyógyít a főszereplő, ráadásul sokkal hihetőbben: nem ránézésre, egy másodperc alatt érti meg, hogy mire van szüksége a vásárlónak, hanem egy beszélgetés után, és a terápiaként ajánlott könyveket pedig alaposan átgondolva válogatja meg.
A Levendulaszoba nem hozta az elvárásaimat, és az érdekes karakterek, vagy a megható jelenetek sem tudtak kárpótolni azért az érzésért, hogy egy katyvaszt kaptam. Lehetett volna sokkal jobb is ez a történet.
A regény azonban időnként élesen stílust vált, ami nem tesz jót neki. Habár valóban kell valami, egy kerettörténet, ami feloldja, kicsit fellazítja ezt a tömény elmerengős filozofálgatást, de az író olyan elemekkel tűzdelte tele, amik sehogyan sem passzolnak. Mintha két-három különböző stílusú regényt szeretett volna megírni, de ezeket egybe gyúrta, és sehogyan sem akarnak egybe simulni. A visszafogott, szomorú hangulatú állóvízbe kéretlenül betóduló erotikus(ba hajló) jelenet váratlan arculcsapásként éri az olvasót (legalábbis engem így ért), és ezután habár félig-meddig visszatérünk az öreguras merengésekhez, mégis fel-felbukkan egy-egy rendkívül zavarbaejtő hasonlat vagy metafora, ami nem illik a korábbi visszafogott leírások közé. Perdu hirtelen kalandra indul, új helyeket fedez fel, új szereplőkkel bővül a történet, ami mind szép és jó, de megint: hogy illik ez az úti leírásokkal tűzdelt kalandregény a korábbiakhoz?
Azt kell mondjam, nekem nem állt össze a regény, szerintem nem sikerült kerek történetet írni. A súlyos stílusbeli különbségek túlságosan zavaróak voltak, és még a merengős részekre se mondanám feltétlenül, hogy nagyon tetszettek, inkább csak elgondolkodtatóak voltak, de túl töményen egyszerre. Az irodalmi patika ötlete nagyon jó, de nem egyedülálló, például a The Secret, Book & Scone Society című regényben is könyvekkel gyógyít a főszereplő, ráadásul sokkal hihetőbben: nem ránézésre, egy másodperc alatt érti meg, hogy mire van szüksége a vásárlónak, hanem egy beszélgetés után, és a terápiaként ajánlott könyveket pedig alaposan átgondolva válogatja meg.
A Levendulaszoba nem hozta az elvárásaimat, és az érdekes karakterek, vagy a megható jelenetek sem tudtak kárpótolni azért az érzésért, hogy egy katyvaszt kaptam. Lehetett volna sokkal jobb is ez a történet.
Értékelésem: 2 / 5
|
|
|
Tényleg nekem írták, mert hogy neked sem, az tuti! :D Nem baj, mindannyian hősök vagytok, hogy átrágtátok magam az egyik keblenc művemen.
VálaszTörlésEgyébként most hogy említed, tényleg meredek volt, amikor hirtelen átmegy erotikusba - én meg ülök a vonaton és ég a fejem.
én meg buszon ülve olvastam, nekem is égett a fejem, hogy ki lát bele :D
TörlésEgyébként épp csak végeztem az olvasással időre :D
Ja és a könyv olvasása után még kevésbé tetszik a borító, mint eddig. Mit keres egy szőke, tűsarkú cipős nő rajta bőrönddel??
Törlés(még ha hobbitlába lenne....) :D
TörlésHát a borító tényleg csak szép akart lenni. A sztorihoz nulla köze van... Amőgy nem is a hobbitlábú bőröndös nőci a baj, hanem a levendulamező... WTF :D
Törléshát nem tudom, nekem inkább fordítva... Mert a levendula legalább a kedvenc illata volt a nőnek, meg Provence-ban kóborol Perdu is, levendulafagyit is esznek, szóval az még elmegy nekem. De mondjuk ha már Levendulaszoba a cím, akkor rakhattak volna egy lila szobát a borítóra. Egy íróasztallal. :) Fiók nyitva, levél kikandikál belőle.
TörlésValószínűleg túl nagy elvárásaim vannak. :D