Izgalmas krimi sok gyilkossággal, egy kis brutalitással és enyhe szerelmi szállal.
A történetből: Sonny drogfüggő és már 12 éve ül börtönben, ahova mindig becsempészik neki a következő adag heroint a vallomásaiért cserébe. Mivel nagyon jó hallgatóság és senki fölött nem ítélkezik, a rabok hozzá járnak gyónni. Ám az egyik gyónás alkalmával a saját apjáról tudja meg, hogy nem volt korrupt, ahogy a búcsúlevelében írta, és nem is lett öngyilkos, hanem megölték, mert túl közel járt az igazsághoz. Sonny az információ birtokában új célt talál magának az életben, és elhatározza, hogy megszökik a börtönből.
Értékelésem: Izgalmas regény volt, és bár kicsit valóban brutális volt itt-ott, ahogy előre elképzeltem, azért nem volt olyan vészes, mint amire számítottam. A véresebb jelenetek sose tartottak sokáig, azt hiszem ez is segített, hogy átvészeljem. A fő történetszál pedig nagyon érdekes volt, és tetszett, ahogy az író sokszor homályban hagyott dolgokat. Főleg Kefas nyomozóra gondolok, aki időnként megkerülte a szabályokat, de az indítékait sokszor csak sejtettük, de néha még csak sejteni se lehetett. Meglepett, hogy egy kis szerelmi szálat is kaptunk a történetbe, de feloldásnak nagyon jó volt az izgalmas jelenetek közé, és így a szerelmespárért is szoríthattunk.
Ami még jobban tetszett az az volt, hogy milyen sok szereplőt megismertünk, és a legtöbbnek rövidebb-hosszabb időre beleláttunk a fejébe. Nagyon tetszettek ezek a jellemábrázolások, és hogy mindenkinek megismertük kicsit a hátterét, a motivációit; ettől sokkal közelebb éreztem magamhoz a történetüket. Érdekes módon magának a fiúnak a karakterét kevésbé éreztem kidolgozottnak, (mint mondjuk a két rendőrét, Kefasét és Kariét) talán mert Sonnyt sokszor csak mások szemén keresztül látjuk. Ezért nekem mindig meglepő volt *spoiler* amikor azt láttuk, hogy sír, és nem is mindig értettem, hogy most pontosan mit is sirat, vagy éppen csupán az elvonási tünetek következménye-e a sírás.
Kicsit talán sok volt a szereplő, de még éppen annyi, hogy lehetett rájuk emlékezni, főleg, hogy mindig kaptunk valami kapaszkodót is a nevek mellé, amiről beugrott, hogy melyik szereplőről van szó. Habár az elejétől a végéig érdekes és izgalmas volt a történet, én mégis úgy éreztem, hogy csak a közepétől szippantott igazán be, akkorra bilincselt jobban magához, és érdekelt egyre inkább a folytatás. Azt hiszem, hogy ekkor kezdett igazán összetetté válni a cselekmény is, és a szereplők is ezután tudtak jobban kibontakozni.
Meglepődtem azon, hogy milyen sok magvas gondolat is elhangzott a regényben. Főleg az emberi természetről, néha már-már filozófiai mélységben. Ami különösen megragadt bennem az az, hogy mindenfajta vakság kompenzálható azzal, ha megváltoztatjuk a nézőpontunkat, és új perspektívából szemléljük a már ismert dolgokat.
Ami még jobban tetszett az az volt, hogy milyen sok szereplőt megismertünk, és a legtöbbnek rövidebb-hosszabb időre beleláttunk a fejébe. Nagyon tetszettek ezek a jellemábrázolások, és hogy mindenkinek megismertük kicsit a hátterét, a motivációit; ettől sokkal közelebb éreztem magamhoz a történetüket. Érdekes módon magának a fiúnak a karakterét kevésbé éreztem kidolgozottnak, (mint mondjuk a két rendőrét, Kefasét és Kariét) talán mert Sonnyt sokszor csak mások szemén keresztül látjuk. Ezért nekem mindig meglepő volt *spoiler* amikor azt láttuk, hogy sír, és nem is mindig értettem, hogy most pontosan mit is sirat, vagy éppen csupán az elvonási tünetek következménye-e a sírás.
Kicsit talán sok volt a szereplő, de még éppen annyi, hogy lehetett rájuk emlékezni, főleg, hogy mindig kaptunk valami kapaszkodót is a nevek mellé, amiről beugrott, hogy melyik szereplőről van szó. Habár az elejétől a végéig érdekes és izgalmas volt a történet, én mégis úgy éreztem, hogy csak a közepétől szippantott igazán be, akkorra bilincselt jobban magához, és érdekelt egyre inkább a folytatás. Azt hiszem, hogy ekkor kezdett igazán összetetté válni a cselekmény is, és a szereplők is ezután tudtak jobban kibontakozni.
Meglepődtem azon, hogy milyen sok magvas gondolat is elhangzott a regényben. Főleg az emberi természetről, néha már-már filozófiai mélységben. Ami különösen megragadt bennem az az, hogy mindenfajta vakság kompenzálható azzal, ha megváltoztatjuk a nézőpontunkat, és új perspektívából szemléljük a már ismert dolgokat.
Értékelésem: 4 / 5
A regény kapcsán írtam egy bejegyzést az íróról. Ez ide kattintva érhető el: Jo Nesbø és A fiú.
Hasonló könyvek:
|
|
|
|
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése