Without You, There Is No Us

Bepillantás az észak-koreai elit fiainak kiváltságos, mégis korlátozott életébe.

A történetből: Milyen lehet az élet Észak-Koreában? Hogyan gondolkodnak az ott élő emberek? Ennek próbált utánajárni Kim Suki, a dél-koreai származású, és 13 éves kora óta New Yorkban nevelkedett újságírónő. Tanárnak szegődött egy észak-koreai elit egyetemre, ahol angol nyelvre tanította az ország vezetőinek és tudósainak fiait. Titokban jegyzeteket készített, amiből később megírta memoárját, ezt a könyvet. Megtudhatjuk belőle, hogy hogyan élnek az ország legbefolyásosabb embereinek fiai, és bepillantást nyerhetünk gondolkodásmódjukba. A könyv Nélküled mi sem vagyunk címmel magyarul is megjelent.

Értékelésem: Időről időre hallani szörnyűségeket Észak-Koreáról, erről a zárt világról és diktátorairól, akiket az ott élők istenként kell tiszteljenek. A legtöbb ember tudja, hogy az észak-koreaiak éheznek, hogy sokan munkatáborokban dolgoznak, és hogy atombombájával az ország folyamatosan fenyegeti Dél-Koreát és az Egyesült Államokat. Azt viszont nem tudjuk, hogy az ott élő emberek vajon hogyan gondolkodnak, milyennek látják saját helyzetüket, mit gondolnak az ország politikájáról, vagy egyáltalán foglalkoznak-e ilyen kérdésekkel. Ez az emlékirat, ha nem is rántja le a leplet mindezekről, némi betekintést azért nyújt az olvasónak. Kim Suki az ott töltött ideje alatt megismerkedett, sőt összebarátkozott a diákjaival, így legalább arról be tud számolni, hogy ezeknek a kivételezett helyzetben lévő fiataloknak milyen az élete. (Sajnos nagyon elkeserítő.)

A könyv két részből áll. Az első részben megismerkedünk az írónővel, az ő családjának szívbemarkoló történetével, a diákjaival, és a lélekölő mindennapokkal, amik csupa titkolózásból, hazugságból állnak. A rengeteg tabu téma, amiket tilos megvitatni, a fel nem kérdések mind felemésztik az ember erejét. Az első rész olvasása közben újra és újra ugyanaz a szó jutott eszembe: gondolatrendőrség. Ebben a világban mindenkinek jelentési kötelezettsége van, ha bármi gyanúsat észlel, vagy valaki olyat mondott, vagy kérdezett, amit nem lett volna szabad. Senki nem bízhat senkiben.

"Every evening, I though back to the conversations that had taken place earlier that day during each meal, trying to determine whether I had said something I should not have. It takes tremendous energy to censor yourself all the time, to have to, in a sense, continually lie."

A könyv második fele arról az időszakról számol be, amikor Kim Suki visszatér Észak-Koreába a következő szemeszterre. Ezúttal már kedves ismerősként köszöntik a diákok, megbíznak benne, és ő is jobban megbízik bennük. Így több olyan dolgot is elárulnak neki, amit nem volna szabad, például hogy minden napot egyformának tartanak, vagy hogy mennyire elegük van már, és talán kezdik lassan azt is megérteni, hogy nem igaz minden, amit mondanak nekik.

"Yet I hope they have forgotten everything I inspired in them and have simply grown to become soldiers of the regime. I do not want to imagine what might happen if they retained my lessons, remembered me, began questioning the system. I cannot bear the idea that any of my students–my boys who so eagerly shouted, "Good morning, Professor Kim! How are you?" every time I walked into the classroom–might end up somewhere dark and cold, in one of the gulags that exist all over North Korea. The thought keeps me awake at night still."

Annak ellenére, hogy a könyv az ország legjobb helyzetben lévő fiataljairól szól, kiderül, hogy ők se élnek jól. Sokat ők se esznek, húst csak ritkán kapnak, az áramszünet mindennapos dolog, télen a fűtés olyan gyenge, hogy szinte nincs is, és emellett időről időre kemény fizikai munkára küldik ki őket. Szabadidejük egyáltalán nincs, mert amikor nem tanulnak, akkor vagy sportolniuk, vagy kertészkedniük kell, és egymást váltani az értelmetlen őrségben a legkegyetlenebb fagyok idején is. Felmerül az emberben a kérdés: milyen akkor a nem kiváltságos emberek élete? Sajnos ennél csak még keservesebb.

"When we passed closer to one of the construction sites, the workers became visible, with hollowed eyes and sunken cheeks, clothing tattered, heads shaved, looking like Nazi concentration camp victims. The sight was so shocking that both Katie and I drew in sharp breaths. We could not say anything or show our feelings, since the minder sat nearby, but we exchanged glances and Katie mouthed the exact word that struck me at that moment: 'Slaves'."

Hasonló könyv:

The ​Girl with Seven Names

North ​Korea Confidential