Rendkívül fárasztó olvasmány, ami a közelébe se ér Agatha Christie történeteinek.
A történetből: Poirot épp "vakációját" tölti, amikor egy kávézóban megismerkedik egy nővel, aki rendkívül zaklatott, és meg van győződve róla, hogy valaki meg fogja ölni. Sajnos, mint mondja, nem kerülheti el ezt a kiérdemelt végzetét, és nem fogadja el Poirot segítségét. Faképnél hagyja a detektívet, aki hamarosan értesül róla, hogy egy közeli hotelben három vendéget megmérgeztek. A legkülönösebb az esetben, hogy mindhárom áldozat szájában egy-egy mandzsetta gombot találtak ugyanazzal a monogrammal.
Értékelésem: Ez az első olyan könyv a blogon, amit úgy értekelek, hogy nem olvastam végig. Nem fogok ebből rendszert csinálni, de nem tudom szó nélkül hagyni a regényt, viszont tovább olvasni sem akarom. Túl fárasztó, túl unalmas, nekem erre nincs igényem, inkább olyasmit olvasok, ami tetszik is. Pedig Könyvmoly Párbajos könyvnek is beválasztottam, és azokat nem szívesen cserélem le, de ennyit nem ér a dolog. Sajnos ez a könyv méltatlan Agatha Christie nevéhez. Persze nem is várta senki, hogy majd olyan jó lesz, mintha ő írta volna, de ez a regény még akkor is nagyon gyenge, ha eltekintünk Poirot-tól, és bármilyen más krimihez próbáljuk hasonlítani.
Annak ellenére, hogy nem fejeztem be, azért azt leszögezném, hogy a feléig elolvastam a könyvet, tehát azért tudom, miről beszélek. Maga a cselekmény, a gyilkossági szál elég érdekes, kíváncsi is lennék a megoldásra. A karakterek viszont nagyon fárasztóak. Maga Poirot még nem lenne rossz, igazából róla már eleve van egy képe az olvasónak, úgyhogy őt nem kell különösebben bemutatnia az írónak. De talán azért túlzás, hogy Poirot minden tizedik mondatában a szürke agysejtjeit emlegeti. De elnézem neki. Viszont a rendőr, aki legalább annyira főszereplő a történetben, mint Poirot, rettenetesen buta. És sajnos nem a vicces értelemben. Rendkívül lassú a felfogása és iszonyatosan hülye kérdéseket tud időnként feltenni. De ami a legfárasztóbb a könyvben, azok a párbeszédek. Különösen Poirot és a rendőr között. De igazából az egész könyv stílusa ilyen. Túlságosan hosszan csámcsognak mindenféle apró részleten, még akkor is, ha csupán feltételezés az egész, és az égvilágos semmi alapja nincsen. Egy-egy szóhasználatba mindig belekötnek, kielemzik, hogy mi következik belőle, és mi nem, és mindezt oldalakon keresztül. Pedig az elején még nagyon tetszett ez, amikor először fordult elő ilyen a könyvben, és ez alapján jött rá Poirot egy nagyon fontos összefüggésre. Nagyon találó volt, hogy egy nyelvtani hibáról kiderült, hogy valójában nem is nyelvtani hiba, csak máshogy kell értelmezni a mondatot. (Kíváncsi lennék, ezt magyarra hogyan fordították.) Viszont sajnos ezután is mindent ugyanígy részletezve kielemznek, teljesen lényegtelen dolgokat is, ami rettenetesen unalmas és fárasztó.
A másik ami nagyon zavart, az a cselekmény hiánya. Általában ugyanis az Agatha Christe történetek olyanok, hogy rengeteg dolog történik bennük, sok szereplőt megismerünk, és egy-egy furcsaság előjön, de nincs időnk részletesen átgondolni, elmélkedni rajta. Csak a végén áll össze a kép. Itt viszont leginkább egy szálon fut a cselekmény, alig ismerünk meg valakit, és alig történik valami, viszont minden apróságot iszonyatos részletességgel rögtön kielemeznek. Emiatt sokkal kevesebb maga a cselekmény, és jóval több a szócséplés. Sajnos egyébként azt olvastam valahol, hogy a könyv végén a gyilkosságok magyarázata 8 fejezeten keresztül történik (összesen 25 fejezet van), és ez a 8 fejezet kb. a 36 százalékát teszi ki a regénynek. Úgyhogy hiába reménykedtem abban, hogy beindul majd a cselekmény. Ez is közrejátszott a döntésemben, hogy végül nem olvasom tovább a történetet, annak ellenére, hogy érdekelne a végkifejlet.
Amit még érdemes megemlíteni, hogy a könyv egyes szám harmadik személyű leírással kezdődik, majd a következő fejezetben hirtelen áttérünk egyes szám első személyre. Ez először elég furcsa volt, de elég jól indokolható: hirtelen betekintést nyertünk a rendőr naplójába, amit a saját szemszögéből ír meg.
Úgy igazságos, ha azt is sorra veszem, mik azok a pontjai a könyvnek, amik tetszettek benne. Egyrészt a gyilkosságok érdekesnek tűnnek, tehát maga a cselekmény élvezhető lenne. Hogy mennyire csavaros, azt nem tudom, ahhoz végig kellett volna olvasnom, de a potenciál megvan benne. (Viszont a sok szövegelés mellett szinte elveszik maga a cselekmény, pedig a csavarossághoz szerintem sok cselekmény szükséges.) Ami még tetszett, az a pincérnő jelleme, kidolgozottsága, aki egy kávézóban dolgozik, ahol Poirot sokszor megfordul. Kár, hogy a többi szereplőt nem sikerült ugyanilyen jól megragadnia az írónak, mert ez a pincérnő tényleg érdekes személyiség! És a harmadik dolog, ami tetszett, amit már említettem korábban, hogy milyen leleményesen jött rá Poirot egy fontos összefüggésre csupán azáltal, hogy megfejtett egy furcsa, nyelvtanilag hibásnak vélt mondatot.
Sajnos ez a néhány pozitívum messze alulmarad a rossz dolgok mellett. Annyira, hogy végül ugye végig sem olvastam a könyvet. (És már nagyon sokszor gondolkoztam rajta olvasás közben, hogy abba kéne hagyni!) Emiatt nem tudok neki többet adni 1 pontnál. Hiába tűnik érdekesnek a történet, ennyi fáradtságot számomra nem ért meg a végigolvasása.
Annak ellenére, hogy nem fejeztem be, azért azt leszögezném, hogy a feléig elolvastam a könyvet, tehát azért tudom, miről beszélek. Maga a cselekmény, a gyilkossági szál elég érdekes, kíváncsi is lennék a megoldásra. A karakterek viszont nagyon fárasztóak. Maga Poirot még nem lenne rossz, igazából róla már eleve van egy képe az olvasónak, úgyhogy őt nem kell különösebben bemutatnia az írónak. De talán azért túlzás, hogy Poirot minden tizedik mondatában a szürke agysejtjeit emlegeti. De elnézem neki. Viszont a rendőr, aki legalább annyira főszereplő a történetben, mint Poirot, rettenetesen buta. És sajnos nem a vicces értelemben. Rendkívül lassú a felfogása és iszonyatosan hülye kérdéseket tud időnként feltenni. De ami a legfárasztóbb a könyvben, azok a párbeszédek. Különösen Poirot és a rendőr között. De igazából az egész könyv stílusa ilyen. Túlságosan hosszan csámcsognak mindenféle apró részleten, még akkor is, ha csupán feltételezés az egész, és az égvilágos semmi alapja nincsen. Egy-egy szóhasználatba mindig belekötnek, kielemzik, hogy mi következik belőle, és mi nem, és mindezt oldalakon keresztül. Pedig az elején még nagyon tetszett ez, amikor először fordult elő ilyen a könyvben, és ez alapján jött rá Poirot egy nagyon fontos összefüggésre. Nagyon találó volt, hogy egy nyelvtani hibáról kiderült, hogy valójában nem is nyelvtani hiba, csak máshogy kell értelmezni a mondatot. (Kíváncsi lennék, ezt magyarra hogyan fordították.) Viszont sajnos ezután is mindent ugyanígy részletezve kielemznek, teljesen lényegtelen dolgokat is, ami rettenetesen unalmas és fárasztó.
A másik ami nagyon zavart, az a cselekmény hiánya. Általában ugyanis az Agatha Christe történetek olyanok, hogy rengeteg dolog történik bennük, sok szereplőt megismerünk, és egy-egy furcsaság előjön, de nincs időnk részletesen átgondolni, elmélkedni rajta. Csak a végén áll össze a kép. Itt viszont leginkább egy szálon fut a cselekmény, alig ismerünk meg valakit, és alig történik valami, viszont minden apróságot iszonyatos részletességgel rögtön kielemeznek. Emiatt sokkal kevesebb maga a cselekmény, és jóval több a szócséplés. Sajnos egyébként azt olvastam valahol, hogy a könyv végén a gyilkosságok magyarázata 8 fejezeten keresztül történik (összesen 25 fejezet van), és ez a 8 fejezet kb. a 36 százalékát teszi ki a regénynek. Úgyhogy hiába reménykedtem abban, hogy beindul majd a cselekmény. Ez is közrejátszott a döntésemben, hogy végül nem olvasom tovább a történetet, annak ellenére, hogy érdekelne a végkifejlet.
Amit még érdemes megemlíteni, hogy a könyv egyes szám harmadik személyű leírással kezdődik, majd a következő fejezetben hirtelen áttérünk egyes szám első személyre. Ez először elég furcsa volt, de elég jól indokolható: hirtelen betekintést nyertünk a rendőr naplójába, amit a saját szemszögéből ír meg.
Úgy igazságos, ha azt is sorra veszem, mik azok a pontjai a könyvnek, amik tetszettek benne. Egyrészt a gyilkosságok érdekesnek tűnnek, tehát maga a cselekmény élvezhető lenne. Hogy mennyire csavaros, azt nem tudom, ahhoz végig kellett volna olvasnom, de a potenciál megvan benne. (Viszont a sok szövegelés mellett szinte elveszik maga a cselekmény, pedig a csavarossághoz szerintem sok cselekmény szükséges.) Ami még tetszett, az a pincérnő jelleme, kidolgozottsága, aki egy kávézóban dolgozik, ahol Poirot sokszor megfordul. Kár, hogy a többi szereplőt nem sikerült ugyanilyen jól megragadnia az írónak, mert ez a pincérnő tényleg érdekes személyiség! És a harmadik dolog, ami tetszett, amit már említettem korábban, hogy milyen leleményesen jött rá Poirot egy fontos összefüggésre csupán azáltal, hogy megfejtett egy furcsa, nyelvtanilag hibásnak vélt mondatot.
Sajnos ez a néhány pozitívum messze alulmarad a rossz dolgok mellett. Annyira, hogy végül ugye végig sem olvastam a könyvet. (És már nagyon sokszor gondolkoztam rajta olvasás közben, hogy abba kéne hagyni!) Emiatt nem tudok neki többet adni 1 pontnál. Hiába tűnik érdekesnek a történet, ennyi fáradtságot számomra nem ért meg a végigolvasása.
Értékelésem: 1 / 5
Hasonló könyvek:
|
|
|
Annyira szuper végre egy a sajátomhoz hasonló véleményt olvasni :))
VálaszTörlésÉn végigszenvedtem, de már az alapötlet, hogy valaki úgy lesz gyilkossági nyomozó, hogy hullafrásza van, röhejes.
(a túlságosan hosszan elnyújtás egyébiránt az egészre jellemző)
Számomra két nagy tanulsággal járt ez a könyv: 1., SENKI sem fogható AC nénihez! 2., Sophie Hannah-t kerülni fogom :P
Én is hasonló következtetést vontam le magamnak. :)
TörlésHú! Mariann értékelését olvastam, de ezt még nem. Tudod, így már tényleg nem bánom, hogy nem vettem meg a muternak... :D ~ Amúgy most nézem, hogy már 64 %-os a molyon.
VálaszTörlés