Rövid, kedves, de kicsit vérszegény történet a könyvekről és az olvasás szeretetéről.
A történetből: Mióta Nagyapó elhunyt, Nacuki magába fordult. Rezignáltan fogad mindent, például azt, hogy a számára ismereten nagynénjéhez kell majd költöznie. Az iskolatársai látogatásai se hatják meg, sőt, már az iskolába se jár be. Mindez akkor kezd megváltozni, amikor otthonában megjelenik egy beszélő macska.
Értékelésem: Aranyos könyv volt, de végig az volt az érzésem, hogy gyerekeknek íródott. A történet kedves volt, de a dráma kissé lagymatag, nem volt számomra semmi igazi feszültség a könyvben. A "labirintusok", amik a veszélyes kihívást jelentették, se labirintusnak nem tűntek, se igazi kihívásnak. Azt sem érzem meggyőzőnek, hogy a kalandok során felismert igazságok valóban segíteni tudnák a főszereplőt a gyász feldolgozásában. Arról nem is beszélve, hogy a regény végi feloldás, SPOILER: hogy a gyerek egyedül élhet otthon, valóban jó gondolat lenne. Biztos tud magáról gondoskodni? Biztos nem fog visszaélni a bizalommal? Honnan tudná mindezt a nagynéni, csupán heti 3 telefonhívásból? Háááát..... nem valami meggyőző.
Most sok rosszat írtam, pedig valójában kellemes volt olvasni, és kétségtelenül elgondolkodtató több felvetett kérdés is. Meglepődtem, hogy ennyire a könyvekről, az olvasásról, és az olvasás szeretetéről szólt, más regényekben ha fontos szerepet is kap ez a kérdéskör, a hangsúly végül mindig a főszereplőkön van. Itt viszont tényleg azt éreztem, hogy az olvasás és a könyvek állnak a főszerepben, Nacuki csak asszisztált mindehhez. Nem bántam meg az olvasását, de nem lép a kedvenc regényeim közé.
Értékelésem: 3,5 / 5
|
|
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése